Aktuális
"A világon a legszebb dolgok a törékeny üvegek és a rövid életű hópelyhek a tenyereden. Ahogyan felvillannak a szikrák a kihunyó tábortűzben, amire már nincs kedved még egy ágat rádobni - mindennek megvan a szabott ideje. Ahogyan elered az első tavaszi zápor, ahogyan felragyog a szivárvány a föld fölött, ahogyan elválik az ágtól a lehulló levél, végighasítja az eget a villám cikkcakkja. Ha akarod mindenütt, minden órában, minden percben megtalálod a szépséget.
(Szergej Vasziljevics Lukjanyenko)
Köszönjük a támogatást!
Köszönjük, hogy adója 1 %-val támogatja alapítványunkat!
Adószámunk: 18282388-1-06 Rendelkező nyilatkozat letöltése
Honlapunkat a Néró Média Kft, a fej- és láblécet Szemenyei Dóra készítette.
Segítőnk
Csányiné Barna Klára
(Végzettség: mentálhigiénikus, tanár, pályázatíró, esélyegyenlőségi referens, túravezető)
Régi álmom vált valóra, amikor sikerült útjára bocsátani az alapítványt, s azóta is örömmel tölt el minden egyes apró (és nagyobb) lépés, amit megteszünk annak érdekében, hogy ez a szervezet teljesítse küldetését – ami csak annyi: figyeljünk egymásra.
Egyszerűnek tűnik, de a tapasztalat azt igazolja: mégsem az.
A XXI.század rohanó világa, virtuális forradalma nem kedvez az emberi kapcsolatoknak. Az IGAZI kapcsolatra gondolok: a szemvillanásra, a „szavak nélkül is…” varázsára, a kézfogásra, a közös élményekre, az együtt nevetés kalandjára, a „biztonságot nyújt a közelsége” érzésre…
Teljesítményorientált világunkban a férfiak „muszáj Herkules”-ként-, mi nők évezredek óta hordozott szelídségünket sutba dobó amazonként vívjuk mindennapos, önként vállalt küzdelmünket, miközben gyermekeinket túlélésre tanítjuk.
A nagy versenyfutásban elfelejtünk ÉLNI, ritkán marad hely és idő az örömnek, a békének.
Elcsépelt szlogenné vált az önmegvalósítás, az egymásra figyelés, a segítés és más hasonló - értékkel megtöltött - szavak fogalma – mindenki beszél róla, de kevesen tudják mit jelent és még kevesebben élik meg valóban.
Mi a dolga e világban az alapítványunknak, ahol szakértők tömege ígér megoldást a mindennapos problémákra és nehéz helyzetekre?
Talán csak annyi, hogy nyitott szemmel járunk …nem ígérünk megoldásokat, de útjelző táblákat teszünk ki az útkereszteződésekbe, ezzel mutatjuk meg a döntés lehetőségeit…
Hogy miért tesszük mindezt?
Hiszünk abban, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – Tamási Áron szavaival élve – mert mindennek és mindenkinek van helye…és ha egy apró rezzenéssel tudunk abban segíteni, hogy emberek megtalálják azt, akkor jó úton járunk.
Talán csak annyi a szerepünk, hogy felidézzünk egy gondolatot, talán néha érvényesül a pillangó-effektus – miszerint ha a pillangó megrebbenti a szárnyát, a világ kifordulhat a sarkaiból…
Hogy mindezért mit kapunk cserébe?
A közhiedelmekkel ellentétben pénzt nem!
Amiért mégis megéri: egy idős asszony ráncos arcán megbújó könnycsepp a karácsonyi ajándék átadásakor, az epilepsziás kislány felhőtlen öröme a mászóbázis tetején, a depressziós kisfiú színes gyurmavárosának látványa, a kamaszfiú csendes, biztonságot kereső ölelése egy tréning során, a kőkemény tanár szeretetteljes tekintete, egy mélyszegénységben élő gyermek tétova köszönete használt ruhacsomag láttán, egy mondat, ami arról szólt, hogy nálunk „jó embernek lenni”…és sorolhatnám még tovább és tovább…
Hogy miért nem magamról írtam, „csak” az alapítványról? mert ez a szervezet lenyomata a személyiségemnek, az „én”-em egyik megvalósítási helyszíne.
A hely, ahol otthon érzem magam…ez a DOMINO.
Köszönöm azoknak, akik hisznek bennünk, a terveinkben, a céljainkban, az általunk képviselt értékekben és segítenek megvalósítani azokat!
Régi álmom vált valóra, amikor sikerült útjára bocsátani az alapítványt, s azóta is örömmel tölt el minden egyes apró (és nagyobb) lépés, amit megteszünk annak érdekében, hogy ez a szervezet teljesítse küldetését – ami csak annyi: figyeljünk egymásra.
Egyszerűnek tűnik, de a tapasztalat azt igazolja: mégsem az.
A XXI.század rohanó világa, virtuális forradalma nem kedvez az emberi kapcsolatoknak. Az IGAZI kapcsolatra gondolok: a szemvillanásra, a „szavak nélkül is…” varázsára, a kézfogásra, a közös élményekre, az együtt nevetés kalandjára, a „biztonságot nyújt a közelsége” érzésre…
Teljesítményorientált világunkban a férfiak „muszáj Herkules”-ként-, mi nők évezredek óta hordozott szelídségünket sutba dobó amazonként vívjuk mindennapos, önként vállalt küzdelmünket, miközben gyermekeinket túlélésre tanítjuk.
A nagy versenyfutásban elfelejtünk ÉLNI, ritkán marad hely és idő az örömnek, a békének.
Elcsépelt szlogenné vált az önmegvalósítás, az egymásra figyelés, a segítés és más hasonló - értékkel megtöltött - szavak fogalma – mindenki beszél róla, de kevesen tudják mit jelent és még kevesebben élik meg valóban.
Mi a dolga e világban az alapítványunknak, ahol szakértők tömege ígér megoldást a mindennapos problémákra és nehéz helyzetekre?
Talán csak annyi, hogy nyitott szemmel járunk …nem ígérünk megoldásokat, de útjelző táblákat teszünk ki az útkereszteződésekbe, ezzel mutatjuk meg a döntés lehetőségeit…
Hogy miért tesszük mindezt?
Hiszünk abban, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – Tamási Áron szavaival élve – mert mindennek és mindenkinek van helye…és ha egy apró rezzenéssel tudunk abban segíteni, hogy emberek megtalálják azt, akkor jó úton járunk.
Talán csak annyi a szerepünk, hogy felidézzünk egy gondolatot, talán néha érvényesül a pillangó-effektus – miszerint ha a pillangó megrebbenti a szárnyát, a világ kifordulhat a sarkaiból…
Hogy mindezért mit kapunk cserébe?
A közhiedelmekkel ellentétben pénzt nem!
Amiért mégis megéri: egy idős asszony ráncos arcán megbújó könnycsepp a karácsonyi ajándék átadásakor, az epilepsziás kislány felhőtlen öröme a mászóbázis tetején, a depressziós kisfiú színes gyurmavárosának látványa, a kamaszfiú csendes, biztonságot kereső ölelése egy tréning során, a kőkemény tanár szeretetteljes tekintete, egy mélyszegénységben élő gyermek tétova köszönete használt ruhacsomag láttán, egy mondat, ami arról szólt, hogy nálunk „jó embernek lenni”…és sorolhatnám még tovább és tovább…
Hogy miért nem magamról írtam, „csak” az alapítványról? mert ez a szervezet lenyomata a személyiségemnek, az „én”-em egyik megvalósítási helyszíne.
A hely, ahol otthon érzem magam…ez a DOMINO.
Köszönöm azoknak, akik hisznek bennünk, a terveinkben, a céljainkban, az általunk képviselt értékekben és segítenek megvalósítani azokat!